Szerelmes versek

A törvénytelen szeretők álnokok,
s nem fordítják fény felé az arcuk.
Mosolyuk árnyakba rejtett bábmosoly,
hazugok, de kétszer sötétebb haragjuk.

Szeretni mindig kölcsönágyra járnak,
ám diszkrét csörgésű kulcscsomóval.
Egymás mezítlen, félénk melegéhez
szorongva érnek, mint a profi tolvaj.

Nem ismerik, igaz, gondtalan nász
örök és hű, fegyelmezetlen őrülését.
Neszekre függesztett óvatos figyelmük
rándulni kész, akár a kocsin a vészfék.

Nem bújnak össze szabadon, önfeledten,
csak mindig és félve egymáshoz lapulnak.
Ernyedten is mereven, idegenül feszültek,
mint puska ravaszán a síkos, babráló ujjak.

Sivár magányuk sem igazán magányos:
presszókban, bárokban ülnek fél aléltan.
Egymás mellett, örökké egymásra várnak,
kettesben vannak, és mégis emberkaréjban.

Nem ismerik az olvadó, édes, kedves délutáni
mámoros, bús, szelíd szieszták tiszta csöndjét.
Sokfelől figyelt szigorú, kiégett, üres magányuk
sosem lesz tartalmas, költőien páros egyedüllét.

Sorsuk a forrongó, zsibongó hontalanság,
mint koszos, sáros, kopott utcára kivetetté.
A törvénytelen, utált, megvetett szeretőket
tartalmasan boldogító csönd hiánya űzi ketté.

Akkor vajon mi lesz az örök szerelemből,
ha bigottan tudott öröklétünk hite megdől?
Majd kiderül, hogy a boldog, szép nyári esték
körmönfont szeszélye csak üres végtelenség?

Mi több: ha testet ölt a láthatatlan látszat,
a hitté dermedt boldogtalan öncsalásnak
vádaskodása, ereje, s örök igaza maga ment föl,
mi lesz akkor, költőien szép, erényes szerelemből?